A kávéház nem csupán hely, ahol kávét szolgálnak fel. A 19–20. század fordulójának kávéházai a közélet, a kultúra, az irodalom és a gasztronómia kereszteződési pontjai voltak. A kávéházak aranykora – különösen Bécsben, Budapesten és más közép-európai városokban – olyan korszakot teremtett, ahol az étkezés és az alkotás egy asztalhoz ültek.
A társadalmi tér
A Monarchia idején a kávéházak a városi polgárság nappalijává váltak. Ezek az intézmények nyitva tartottak hajnalig, meleg világítással, lapokkal, friss kávéval, és ami talán a legfontosabb: nyugalommal. Az írók, művészek, publicisták és gondolkodók számára a kávéház szellemi műhely volt – olyan hely, ahol ötletek cseréltek gazdát, viták bontakoztak ki, és ahol gyakran meg is születtek a korszak meghatározó irodalmi művei.
Budapesten a New York Kávéház, a Centrál vagy a Japán Kávéház neve mára egybeforrt az irodalmi élettel. Itt alkotott Ady Endre, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula vagy Karinthy Frigyes – sokuk nemcsak törzsvendég volt, de konkrétan itt írta cikkeit, novelláit, regényeit. A pincérek névről ismerték az írókat, és egyes kávéházak külön kreditet is biztosítottak a neves szerzőknek.
Toll és villa: mit ettek a kávéházak vendégei?
Bár a név a kávéra utal, a klasszikus kávéházak ételkínálata bőséges volt. A vendégek nem csak kávét, hanem komplett reggelit, ebédet vagy vacsorát is fogyaszthattak – gyakran napokig ugyanott időzve.
A kávéházak menüje a századfordulós magyar és osztrák konyha klasszikusait vonultatta fel. Reggelire kifli vajjal és mézzel, vagy lágytojás járta. Ebédre húsleves, marhapörkölt galuskával, natúr szelet, töltött káposzta, bécsi szelet vagy mákos tészta szerepelt az étlapon. A desszertek közt ott voltak a Dobos-torta, a Rigójancsi, az Esterházy-szelet vagy az almatorta. A kávé mellé gyakran fogyasztottak kis pogácsát, mandulás süteményeket, kifliket.
Az italválasztékban a fekete, tejeskávé, melange, mokka mellett a forró csokoládé és különféle likőrök is szerepeltek. A hosszú estékhez sokan bort vagy sört is kértek – ezeket gyakran már a beszélgetés vagy az alkotás „kísérőjeként” fogyasztották.
Irodalomi zacc
A kávéház nemcsak otthon, hanem fórum is volt. Az írók itt mutatták meg első kézirataikat egymásnak, itt vitáztak versekről, politikáról, nőkről, filozófiáról. A lapkiadók, szerkesztők gyakran a kávéházak asztalainál egyeztettek a következő szám tartalmáról, sok esetben itt adták át a megrendelt kéziratokat is. Egy-egy íróasztal köré rajongói kör épült, a pályakezdők pedig e helyeken ismerkedhettek meg a „nagyokkal”.
A Nyugat, a Hét, az Új Idők, vagy a Színházi Élet szerzőinek mindennapjai összefonódtak ezekkel az enteriőrökkel. A New York például külön írószobákat is kialakított, hogy az alkotók zavartalanul dolgozhassanak – ha pedig kész lett a kézirat, egy csengő jelezte a pincérnek, aki elszállította a kéziratot a szerkesztőségbe vagy a kiadóhoz.
A kávéházi kultúra egyúttal a modern városi élet szimbóluma is volt. A világ gyorsan változott, és ezek a helyek lehetőséget adtak arra, hogy a vendégek lépést tartsanak az eseményekkel – az újságok itt mindig elérhetők voltak, és gyakran több tucat különböző nyelvű lap közül lehetett választani.
Az intellektuális diskurzus, a művészi pezsgés, a társadalmi mobilitás érzete egyaránt jelen volt. Egy jól megválasztott asztaltársaság nemcsak karriert, de szellemi otthont is jelenthetett – a kávéházak így váltak a polgári középosztály kollektív nappalijává.
Nosztalgia
A második világháborút követően a klasszikus kávéházak lassan eltűntek. Az államosítás, a politikai elnyomás, majd a gyorsuló urbanizáció megváltoztatta a társadalmi szokásokat. Az egykor szellemi központként működő terekből éttermek, presszók vagy közintézmények lettek, sok kávéház bezárt vagy teljesen átalakult.
Az elmúlt évtizedekben ugyanakkor újraéledt az érdeklődés a kávéházi kultúra iránt. Több ikonikus hely – például a New York Kávéház vagy a Centrál – felújítás után ismét látogatható, és bár a régi irodalmi élet már nem tért vissza, a hangulat, az enteriőr és a múlt emlékei újra megidézhetők.
A kávéházak aranykora nem csupán gasztronómiai, hanem kulturális korszak is volt. Egy tál gulyás, egy szelet torta vagy egy csésze fekete kávé nem csupán étel és ital volt, hanem a művészet, a társadalmi párbeszéd és az irodalmi élet közegének része. Ezek a helyek nem csupán a hasat, de a szellemet is táplálták – és ezért érdemlik meg, hogy ne csak nosztalgiával, hanem élő hagyományként tekintsünk rájuk.